Örök gyűlölet
- Megjöttél végre?
Némán zártam be magam mögött az ajtót feleletre se méltatva szavaidat. Úgy is tudtam, nem azért kérdezel, hogy válaszoljak, egyszerűen csak a tudomásomra akarod hozni, hogy késtem. Igaz csak néhány percet.
- Megölted?
- Nem szoktam hibázni - feleltem szinte már sértetten, farmerdzsekimet az előszobai fogasra dobva, mielőtt egyáltalán rád néztem volna. Elégedett mosollyal dőltél az ajtófélfának elállva az utamat, vérvörös szemeid csak úgy ragyogtak a nappaliból kiszűrődő félhomályban. - Hamu se maradt belőle. Bemehetnék?
Készségesen húzódtál félre, hogy elosonhassak melletted. Már ebből az egyszerű gesztusból is rengeteg mindent ki tudtam olvasni. Olyasmiket, amiket másnak hosszú monológokkal se mondhattál volna el. Fáradt sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem fogok egykönnyen bejutni a nappaliba.
Alig léptem melléd, karcsú ujjaid máris a hajamba mélyedtek és miközben lágyan masszírozni kezdted a tarkómat magadhoz húztál, hogy birtokba vehesd ajkaimat. Engedelmesen emelkedtem lábujjhegyre és selyemingedbe markolva megnyitottam előtted ajkaim.
Csókunk nem tartott soká, épp csak végig simítottál ajkaimon a sajátoddal, s már el is engedtél, mégis kábán, éhesen bámultam fel rád még jó néhány pillanatig. Nevetve simítottál végig karcsú ujjaiddal az államon, majd a nyakamra kalandozva a fülemhez hajoltál.
- Ügyes fiú voltál!
A dicséret hallatán elfordítottam a tekintetem és inkább az előszobaszőnyeg mintáit kezdtem bámulni. Utáltam, ha dicsértél, ha hamis szavakat, ígéreteket suttogtál a fülembe. Nyolc év alatt épp eléggé kiismertelek már, hogy kitalálhassam, mi rejtőzik szavaid mögött. Egy dicséret ezerből legfeljebb egyszer szólt a teljesítményemnek és a többi esetben csak birtokló büszkeség húzódott meg üres szavaid mögött.
- Elkomorultál Farkasom, bánt valami?
- Koszos vagyok. Elmegyek fürdeni - feleltem gépiesen, kibontakozva ölelő karjaid közül. Nem örültél neki, azonnal utánam nyúltál, hogy visszahúzz a mellkasodra és hajamra támaszd az álladat. - Engedj el. Tiszta kosz vagyok…
- Tudom. Érzem rajtad a szagát - morogtad arcodat a hajamhoz dörgölve. - Mit tettél vele Farkasom?
- Semmi olyat, amit az orrodra kellene kötnöm! Fürödni akarok, engedj el végre!
- Megbántasz Farkasom.
- Te küldtél, hogy öljem meg! Nincs jogod számon kérni rajtam, amit tettem! - vágtam vissza azonnal, egy cseppet talán védekezőbben, mint szerettem volna. Kezdett komolyan idegesíteni a közelséged, jól jött volna egy hideg zuhany, hogy visszanyerjem korábbi hidegvérem. - Csak azt tettem, amit parancsoltál, Mester…!
Vészjósló morranással vágtál a falhoz nyakamra vetve magadat. Felnyögtem, ahogy fogaid a húsomba vájtak, s mivel nem használtál illúziókat, hogy eltereld a figyelmem azonnal könnyek szöktek a szemembe. Nyüszítve kapartam a falat, de tehetetlen voltam, mohon tapadtál a hátamhoz egyik kezeddel a fejemet tartva, miközben a másikkal átkaroltad a derekam. Saját kiszolgáltatottságom egyszerre rémített meg és izgatott fel.
- Ő is a véred vette? - suttogtad a fülembe két korty között, dühtől parázsló hangon és durván a hajamba markoltál. Hangos nyögéssel hunytam le a szemem, s éreztem, hogy a fal enged a körmöm alatt, s ujjaim a pőre téglába vájnak. - Felelj Farkasom! Ő is megízlelte a véred?
Bár nem akartam felelni, mégis előre biccent a fejem önkéntelenül is megadva a választ. Vadul csaptál le ismét, ezúttal a vállamba mélyesztve fogaidat, miközben illúziód bódító köde ellepte a gondolataimat. Az érzés átszáguldott a testemen, gyönyörré változtatva a fájdalmat, amitől ívbe feszült a hátam, s ajkaim néma kiáltásra nyíltak.
Addig ittál, míg végül úgy éreztem, minden erő kiszáll a testemből, s erőtlenül rogytam karjaidba. Óvatosan emeltél fel a fürdő felé indulva. A kielégülés ködén túl parázslott bennem a gondolat, hogy tiltakoznom kellene, vagy legalább egy kis felháborodottságot érezhetnék, de nem ment. Túlságosan is az illúzióid hatása alá kerültem, épp csak arra futotta az erőmből, hogy ernyedt kezemet felemelve megmarkoljam az inged és a mellkasodhoz bújak, orromat a selymes anyagba fúrva. Saját vérem és a kölnid alatt tisztán éreztem a tested jellegzetes illatát. A halál, a frissen felásott föld és a szél illata volt ez.
A természet illata. A rég elvesztett szabadságom illata.
- Miért sírsz Farkasom?
- Annyira gyűlöllek! - szipogtam erőtlenül, könnyes arcomat a ruhádba törölve. - De egyszer… egyszer téged is… meg foglak ölni…!
- Tudom.
Több szó nem esett köztünk, míg átvittél a fürdőbe és a hatalmas kádban lemosdattál, mint egy magatehetetlen kisgyereket. Még akkor is sírtam, mikor már a hatalmas franciaágy közepén kuporogtam bekötözve és épp a pizsamaingemet gomboltad be finom csókot nyomva a homlokomra. Szánalmasan szipogva fordítottam el a fejem és megtöröltem az orromat durcásan biggyesztve le ajkaim.
Gyűlöltelek. Gyűlöltem, hogy ezzel a kedvességgel és az erőddel magadhoz láncolsz, és hiába kapálózok, nem szabadulhatok a hálódból. Gyűlöltem a tudatot, hogy becsapsz, kihasználsz és megalázol, mégis veled kell lennem.
Mert nem volt más választásom, te jelentetted számomra az életet. Hozzád tartoztam.
- Miért teszed ezt velem? - szipogtam gyönge hangon, mellkasodra hajtva a fejem, miközben elhelyezkedtél és lassan cirógatni kezdted a hajamat. - Annyira utállak…
- Aludj Farkasom! - parancsoltad, lágyan végighúzva ujjaid remegő ajkaimon. - Holnap már mindent rendben találsz majd - ígérted és tudtam, igazad lesz. Reggel felkelek majd melletted és elnézve gyönyörű arcodat rájövök, hogy nem akarok változtatni semmin.
Mert minden gyűlölet ellenére, mégiscsak szeretlek.
Vége